Túlélni egy szívinfarktust és megtanulni újra élni

Annak ellenére, hogy szívrohamon esett át, Jeff Breece nem engedi magának, hogy állapota határozza meg az életét. Ismerje meg, hogy miért.

Az élet ahhoz hasonlít, mint amikor útvonalat tervezünk a térképen. 20-as éveink elejétől, amikor tudatára ébredünk annak, hogy kik vagyunk, egészen az utolsó leheletünkig. Az út bármely pontján dönthetünk úgy, hogy figyelembe véve a körülményeket, módosítunk az útiterven. Vagy határozhatunk úgy is, hogy az út elején kijelölt irányban haladunk tovább.

Vannak azonban olyan pillanatok, amikor hamis nyomok vagy természeti katasztrófák váratlanul más irányt szabnak ki számunkra. Időnként gyökeresen más utat. Ez a történet életemnek arról a pillanatáról szól, amikor irányt kellett változtatnom egy hirtelen jött „szívroham után, s ami a szívbetegséggel élők útjára vezetett.

Texasból költöztem haza Ohio államba, ahol egy kis technológiai vállalkozásnál dolgoztam négy-öt ügyféllel. Feladatom a kódírás, valamint a cégek digitális stratégiájának feltérképezése és kidolgozása volt, heti 60–70 órát dolgoztam.

Ugyanakkor megpróbáltam visszanyerni a texasi idők előtti fizikai formámat, és hetente ötször felkerestem a helyi edzőtermet. 46 évesen súlyt emeltem és egészségesen étkeztem, készülve a közelgő ötvenes éveimre.

Minden remekül ment. Jó úton jártam, hogy előléptessenek a vállalatnál. Mint általában, az éves orvosi vizsgálat is azt mutatta, hogy egészséges vagyok A majdnem egy évnyi edzésnek köszönhetően erősebb és fittebb lettem. Jól álltak a dolgaim, és úgy éreztem, hogy én irányítom az életemet.

Egy reggel kissé kellemetlen érzéssel ébredtem a bal karomban és a mellkasom közepén. Az előző esti kemény edzésemre fogtam, amikor súlyt emeltem és fekve nyomtam. Ennek ellenére nem tudtam lerázni magamról a furcsa érzést, hogy valami nem stimmel.

Nyugtalanított valami megfoghatatlan. Szerettem volna nyakon csípni és kinagyítani, mint egy nagyfelbontású képet az iPhone-on, hogy rájöjjek, mi az, amit nem látok. Az érzés nem múlt el. Hiába győzködtem magamat, a rossz előérzetet nem sikerült elhessegetnem. Viszont pár órán belül találkoznom kellett egy ügyféllel, ezért mindent megtettem, hogy elnyomjam magamban az érzést. Kávét készítettem, lezuhanyoztam, felöltöztem, és elkezdtem a napomat.

Miután beszálltam a kocsiba és elindultam az első megbeszélésre, észrevettem, hogy a homlokom nedves az izzadságtól Március utolsó napja volt, s aki valaha járt Ohio államban, tudja, hogy ilyenkor ugyanolyan hideg tud lenni, mint télen. Nem volt melegem, és megerőltetéstől sem izzadtam le.

Újra előjött az az érzés. Abban a pillanatban már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Így úticélomat megváltoztatva felkerestem a legközelebbi orvosi ügyeletet, és hamarosan egy EKG (elektrokardiogram) gépre kapcsolva találtam magam. Miközben a vérnyomásom életemben először nagyon magas volt, az EKG-m, teljesen normális képet mutatott.

Ezek alapján megfigyelés alá helyeztek az elkövetkező 12 órára. Az egyik diagnosztikai eszköz, melyet az orvosok a szív stressz szintjének mérésére használnak, egy enzim teszt, a troponin teszt. A háromból az első jó eredménnyel jött vissza. A második már nem. Ennél a pontnál, rajtam kívül már mindenki tudta, hogy nagy a baj.

Az orvos másnap reggel el akart küldeni egy nukleáris stressz tesztre, hogy megkeresse az elzáródásokat, de a szívartériák alapos áttekintése után közvetlenül a katéter laborba küldött egy stent beültetésére. Komoly elzáródást találtak a bal elülső leszálló (LAD) artériában, más néven az „özvegycsináló” szakaszban. A műtét után felhívtam a szüleimet, a feleségemet és a legjobb barátomat, akik mindannyian ott vártak rám, amikor kigurítottak az intenzívről. Az egész nagyon gyorsan zajlott, és pillanatok alatt a rehabilitáción találtam magam.

Egy hosszú utazás kezdete

A következő héten rájöttem, hogy ennek az egésznek a legkönnyebb része a kórházi időszak volt. Ami ezután történt velem, arról nem hallanak az emberek eleget:

Nem ritka, hogy a szívinfarktust súlyos depresszió vagy szorongás követi. A Brit Szív Alapítvány szerint a szívrohamot túlélők 15%-a az első hetekben súlyosan depresszióssá válik, míg további 25% enyhébb depressziós vagy szorongásos tüneteket tapasztal.

A szívrohamom előtt soha nem kellett foglalkoznom ilyen tünetekkel, ám néhány nappal később azt tapasztaltam, hogy nem tudok aludni. Az agyam túlpörgött. Úgy éreztem, egy gránátot bíztak rám, aminek kihúzták a biztosítószegét, és amit állandóan az ingem zsebében kell tartanom anélkül, hogy tudnám, mikor robban.

Beszéltem az egyik nagynénémmel, akinek a férje hosszú ideje harcolt a rákkal, és ő megosztott velem egy túlélési technikát. Azt mondta, minden reggel, mielőtt felöltözök, nézzek a tükörbe. Meztelenül. Kócos hajjal és bozontos szakállal. Álmos szemekkel.

 „Mondd magadnak: Szívrohamom volt ”- mondta.

„Minden nap?" - kérdeztem.

 „Igen, minden nap.”

A depresszióval és a szorongással való szembenézés

Néhány hónap múlva, amikor a dolgok érzelmileg elviselhetetlenné váltak, szakemberhez fordultam. Azt mondta, ez volt az egyik legjobb tanács, amit kaphattam, mert ez segít, hogy a gyász feldolgozásának folyamatában gyorsabban elérjük az elfogadáshoz vezető szakaszt. Ő is tanított nekem egy technikát, aminek eleinte ellenálltam, mert számomra túlságosan érzelgős volt. (Nem elég férfias, ha úgy tetszik.)

Igen, „olyanfajta fickó” voltam. Aki bezárkózik. Egyedül is meg tudom oldani a problémáimat. Nincs szükségem senkire. Érted, mire gondolok?

A terapeuta azt javasolta, hogy minden szorongásos rohamra úgy tekintsek, mint egy értem aggódó személyre. Csak annyit kell tennem, hogy megnyugtassam a másik embert, hogy jól vagyok, köszönöm az aggodalmát, és később nézzen rám újra. Mint később megtudtam, ez egy olyan mechanizmus, amellyel a szorongást eszközként lehet felhasználni arra, hogy éber maradj, de ne engedd, hogy a sötét mélybe taszítson. Évekig kellett gyakorolnom, de végül túlléptem a gyászon és elfogadtam a helyzetet.

Igazság szerint egyetlen nap sem telik el anélkül, (kb. öt évvel később írom ezt), hogy ne gondolnék az ingzsebemben lévő gránátra. Azt hiszem, ezért kezdtem el futni a súlyemelés helyett. A futás segít kiszabadulni a fejemből.

Az egyik meditációs könyv, amit olvastam, a „széllovakhoz” hasonlította a helyzetet. Úgy vélem, a párhuzam azon alapszik, hogy a gondolkodásunk olyan, mint az energiától duzzadó vadló, ami egyszer csak felágaskodik, majd vágtat, és újból felágaskodik, többször is, gondolkodás nélkül mindaddig, míg teljesen kimerül az erőfeszítéstől. Ezt követően az agyunk eltelik, és a testünk veszi át az irányítást a felépülés és az élet érdekében.

A szívrohamom utáni első három évben a házunk melletti folyóparton való futás ezt jelentette számomra. Nem ritkán sírva fakadtam, miközben egyre hosszabb távokat futottam. Akár 20 mérföldet is hegynek felfelé, miután erősebb lettem, és egyre jobb kondícióba kerültem. Néztem, ahogy változnak az évszakok. A nyári meleg viharok idején ing nélkül futottam. Szerettem ezt az érzést. Sok-sok napfelkeltét és naplementét végignéztem. Végül öt pár futócipőt használtam el (bárki, aki fut, tudja, hogy ez kb. 1500 mérföldet jelent). Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy bármilyen messze futottam, nem tudtam elmenekülni állandó kísérőimtől, a szorongástól és a depressziótól.

Eddig az összes éves kardiológiai ellenőrzésen az eredményeim nagyszerűek voltak. Rendszeresen beveszem a gyógyszereket, amit a kardiológus felírt. Odafigyelek a vérnyomásomra és a koleszterinszintemre. Ellenőrzés alatt tartom az étrendemet, miközben a kedvenc ételeim közül néhányat megtartottam. Tovább dolgozom azon, hogy csökkentsem a stresszt az életemben. Ha az egészségre, mint kerek egészre tekintünk, ezek számomra mind a nagyobb egész egyes darabjai.

Elhatároztam, hogy a legjobb barátommal megmászom az oregoni Mount Hood hegy McNeil csúcsát Portland közelében. Ez óriási esemény volt számomra.

Persze mielőtt ilyesmire szánja el magát, legjobb, ha először konzultál a kezelőorvosával. Én megtettem, és zöld jelzést kaptam. Számomra a legijesztőbb az volt az egészben, hogy egy hegyoldalon kellett másznom. Ahol nincs telefon. Ahol nincs mentőszolgálat. Ahol nincs mentőautó. Csak én, a barátom és a hegy.

De a vicces az, hogy elmúlt az aggodalmam. Csakúgy, mint futás közben. Igen, lihegtünk a szintkülönbségtől (meg azért, mert 18 mérföldet gyalogoltunk aznap, mivel eltévedtünk). De az a pillanat, amikor a csúcson ülve hallgattam a hegygerinc fölött fújó szelet, egy új, már öt éve tartó élet kezdetét jelentette számomra, a természetjárással a középpontban.

Manapság havonta legalább kétszer többnapos gyalogtúrára indulok. Kirándultam a Smokies hegységben, a Dolly Sods-on, hat nap alatt megtettem 100 mérföldet az Olympic hegységben a Big South Forktól a Yahoo Falls-ig, felfedeztem a Cumberland-vízesés környékét, és sok más helyet. Ezeknek a túráknak a célja, hogy szembe nézzek azzal a választással, hogy az ingzsebemben lévő gránát miatti félelemben éljek, vagy inkább letegyem azt egy pillanatra, és élvezzem a fenyők illatával átitatott friss hegyi levegőt.

Érzem a napsütést a mellkasomon, és egyszerűen csak hálás vagyok az ilyen hihetetlen élményért, ahelyett, hogy saját elmém sötétségébe süllyednék. 

Az életet választom a félelem helyett

Mára messzebbre jutottam a kardiológiai betegség által kijelölt úton, de még mindig nem tudom, hol jön majd szembe a következő akadály. De úgy érzem, megedződtem az úton. A szívroham előtt nehezemre esett másokkal megosztani az érzéseimet, most kicsit nyitottabb lettem, és kevésbé félek segítséget kérni, amikor érzelmi támogatásra van szükségem. Nem tartok magamban mindent, vagy csak nem olyan hosszú ideig, mint régebben. Nem zavar, ha sírok, amikor muszáj, vagy nevetek, ha ahhoz van kedvem. Nem érzem magam sem reménytelennek, sem ijedtnek. Szerintem senkinek nem kell így éreznie.

Noha a félelem természetes érzés - és bizonyos esetekben hasznos is -, a félelemmel való együttélés választás kérdése. Ugyanúgy, mint ahogy választás az is, hogy élvezzük az életet, és annak minden lélegzetvétellel eltöltött percét. Fizikai képességünktől vagy állapotunktól függetlenül az általunk készített emlékek, a közös öröm és szeretet visszhangra talál a körülöttünk lévő világban is. Ugyanúgy, ahogy a szél a mezőkön és a fenyőkön keresztül visszhangzik a szabadban.

Jövőtervezés

Az új év közeledtével azt tervezem, hogy folytatom mindazt, ami manapság a legtöbb örömet okozza számomra. Az érdekes munkát. Az életemben lévő emberek támogatását. Azt, hogy beengedjem az embereket a fejembe és a szívembe. Hogy a lehető legtöbb időt töltsem a szabadban, mezőket, erdőket, patakokat és ismeretlen utakat felfedezve, az arcomon mosollyal, az ajkamon pedig nevetéssel.

Remélem, hogy a jövőben több ilyen történetet oszthatok meg azokkal, akik erőt tudnak meríteni a tapasztalataimból. Miközben megtanultam, hogyan kell élni az életet egy szívbetegséggel, a szívrohamot elszenvedett test tulajdonosaként új szabályokkal kellett kiegyensúlyoznom az egészségemet.

Befejezésként, úgy érzem, helyénvaló kiemelni azt a túrajelzés üzenetet, ami mindig mosolyra késztet, ha kirándulás közben nehézségekkel találom magam szemben. Ez jelent számomra mindent. Az az egyszerű lépés, hogy nem arra figyelünk, hogy az állapotunk csapdájába estünk, hanem arra, hogy ez az állapot valójában nem más, mint egy útvonalváltozás, és nem ez határozza meg, hogy kik vagyunk.

„Előre!”

MULTI-HU-NP-00004